szineszek

Talán kissé morbid, hogy pont halottak napján írok egy műsor megszűnéséről, de ha úgy vesszük, tulajdonképpen ez a műsor is meghalt…… 2000 március. Az RTl Reggelijében épp Balázsy Panna és Stohl András mutatja be az új műsorvezető kollegát, na kit, na kicsodát???? EngemJ Stohllal már akkor félszavakból értjük egymást, évfolyamtársak voltunk a Színművészetin. Szokásomhoz híven izgulok, mit tudom én, mibe vágtam bele, és egyáltalán hogyan is lesz azután… Aztán lett, valahogy beindultam én is, lám, átugrottunk egy évtizedet, és még mindig ott ültem a kanapén. Néha a fejemet kapkodtam csak , hova tűntek mellőlem a többiek, Szily Nóri, Balázsy Panna, Falusi Mari, Lang Györgyi, Ábel Anita, Dombóvári Vanda, Peller Mariann, Erdélyi Mónika, Pflum Orsi, Alföldi Robi, Koko, Novák Péter…Ki önszántából, ki kérésre más utakat választott. Legalább 7 főszerkesztő döntött a sorsomról ez idő alatt, persze az igazi döntés igazából a felső vezetés kezében volt, de valóban nagyon sokféle elgondolás, szempont mentén haladtunk, talán az egyetlen nyomon követhető állandóság a műsor alcíme volt : „ vidám reggeli ébresztő show”. Ehhez tartottuk magunkat, itt nem volt politika hála annak a jó Istennek, viszont voltak vicces pillanatok, reggeli kis helyzetgyakorlatok, praktikus tanácsok, értékes vendégek, és szerencsére mindig voltak hűséges nézőink, többnyire a mi műsorunk mellett tették le legtöbben a voksukat. Az utolsó 2 évben kis alapcsapatunk Ördögh Nóri, Lilu, Szujó Zoli és én próbáltuk értelmesebbé tenni a korai kelést, aztán az esti elfoglaltságaik miatt a Reggelit szüneteltető hölgyek helyett visszajött Barabás Évi, és beállt Keleti Andi. Féltem az utolsó héttől, mert tudtam, hogy az a mosoly,ami akkor ül ki az arcomra, már inkább színészi eszköztáram része lesz, mint természetes, és magától értetődő. Valahogy túl hirtelen, és felfoghatatlanul történt minden, már készültek a díszlettervek az új stúdiótérhez, sőt már az építkezés is elkezdődött, aztán néma csend…Na de itt volt még egy hét, 14 év után az utolsó a műsor történetében, és minden ugyanúgy zajlott, mintha soha nem érne véget. Közben azon kattogott az agyam, hogy akkor ezután mikor fog rám szólni Juci, Viki vagy Nikol, hogy pár másodperc és adás, tehát fogjam be a számat, mikor készít nekem isteni teát, vagy inkább önt vizet Csabi, Tibi vagy Sanyi, hogy műsor közben se száradjon ki a szám, mikor próbál legalább 5 évet lefaragni az életemből a reggeli sminkjeivel Gabi, Kriszta, Patri, mikor fognak zrikálni kedvenc operatőreim, Atti, Tibi, Ákos, Smici, Szepi, Andris, Gyula, mikor kávézom adás után a szerkesztőkkel, Krisztával, Timivel, Tébollyal, Lacival, és a más osztályokon dolgozó kollegákkal, pl Szücsivel…?? Egyáltalán, hogy létezik, hogy ők, akik ennyi év alatt már rég nem a kollegáim, hanem kicsit a családom voltak, most egyszerre nem lesznek körülöttem? Ez butaság, és értelmetlen, hiszem a családjától az ember nem szokott elbúcsúzni! Egyik kollegámmal, Papp Krisztával, aki már minden volt a stábban, volt egy szokásunk, Úgy köszöntöttük egymást mindig, hogy egymás fenekét bökdöstük egyszerre annyiszor, ahány éve ismerjük egymást. Már a 15-nél tartottunk.:) Utolsó reggel, közeledve a fél 9-hez, én már nem nagyon tudtam figyelni az adott témákra, főleg a konyhában nem, arra gondoltam, hogy mindjárt itt lesz az a pillanat, amikor el kell búcsúznunk. Közben, a kamerák mögött a félhomályban szép lassan legalább 50 ember gyűlt össze, olyanok is eljöttek, akiknek már évek óta semmi közük nem volt a műsorhoz, de velünk szerettek volna lenni ebben a percben. Meg az emlékeikkel…8.25-kor néhány szóval, én mint „veterán” Reggelis, megköszöntem a nézőknek és a kollegáknak ezt a sok csodás évet, és éreztem, hogy mellettem a csajok eddig bírták tartani magukat. Mindenki sírt, és én sem álltam már messze ettől. Adás után ott maradtunk, és kicsit fotóztuk még egymást a bontásra ítélt díszletek közt. Aztán mindenki elkezdte azt a napot is, ami után már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Vagy minden ugyanolyan lesz csak máshogyan? Rengeteg interjút adtam erről az egészről, és be kell vallanom, utálok olyasmiről beszélni aminek vége van, főleg, ha szerettem, inkább nyilatkozom, valami kezdetén, pláne egy friss sikerélmény apropoján. Ezen a szokásomon a jövőben sem változtatok .Köszönöm a sorsnak, és mindenkinek aki lehetővé tette, hogy ezeket az embereket tudhattam magam körül ennyi éven át! Tudom, mit akarok és várok az élettől, és azt is tudom, hogy van valaki, aki nekem mindig mindennél és mindenkinél fontosabb lesz, aki amíg élek , jó irányba terel , egy másik dimenzióból fogja a kezem…….