szineszek

"A színész minden művészek között a legmulandóbb játékot játssza. Saját gyermekkorát űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér, és a hajnalokkal újraszületik. Játéka nyomán nem marad semmi. Léte naponként igazolódik vagy soha. Élete a vele-játszóktól függ. Az együtt játszó felnőttektől, akik, mint a gyermek játékát szemlélik munkáját. A közönségtől. A kortársaktól. Az együtt játszóktól. A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek, kellékek. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot, sír. Élete szűntével varázsa is megszűnik. Légzőgyökereit a pillanatok nedvei táplálják, igazsága csak a játéktéren van. Egész léte a múló napokon vett győzelem- vagy vereségsorozat. Életét, létjogosultságát nem igazolhatják a késői korok, "zsenijét", "korát meghaladó eszmélését" nem igazolhatják vissza utódgenerációk. Neve szomorún és értetlenül egy régi plakáton marad, és a fekete betűk az utókornak annyit sem jelentenek, mint ásatáskor előbukkanó koponyacsont, antik fazék, elfeketült pénzdarabok. Munkája mulandó, mint az egyes ember élete, szenvedéseit, harcát, eszméit magával hurcolja, önző gyerek, a sírba vagy a krematóriumba. Mégis emlékekkel él és dolgozik. A játék kifogyhatatlan emléktárából varázsol új életet, szerkesztett rendet idéz a rendetlen káoszba, szerves életet lehel a szervetlen anyagba, bűvöl, bájol, varázsol, figyelmeztet, emlékeztet, felidézi a halottakat. A megidézés nyomait a körülállók körülülők lelkeiben hagyja, horgonyait a közösség hullámai közé veti, szenvedélye szigonyait a kortársak eszmélő figyelmébe dobja. Életét ezeken a napi kapaszkodókon araszolva húzza az örök kikötő felé. Nem halhatatlan, mint a költők, naponta halhatatlan, naponta halott. A színész-művész a költőhöz hasonlít leginkább. Fegyvere a költők szavai, eszméi, vértje a hit, pajzsa a szeretet, hangja a rend és a remény." (Latinovits Zoltán: Ködszurkáló)